Imola blogját elolvasva rá kellett jönnöm, hogy én is durván elhanyagoltam a beszámolót a közös életünkről Balázzsal. Persze, amikor nem otthon vagyok, akkor dolgozom, vagy valami egyéb elfoglaltságom van (utóbbiakat igyekszem úgy szervezni, hogy a lehető legtöbbet legyek otthon). Sokan kérdezik, hogy milyen érzés apának és szülőnek lenni. Azt hittem, hogy ha letelik a szenzáció, akkor leesik, hogy van egy gyerekünk, de nem volt ilyen hűha élmény, egyszerűen kerekebb lett minden és furcsa, ha arra gondolok, hogy egy éve még ketten voltunk. :) Igyekszem jó apának lenni és majd az idő és Balázs eldönti, hogy hogy sikerül. Úgy érzem, hogy a "szülői szerepek" jól osztódnak, mert Imola az aggódósabb, én meg a lazább szülő. (Ezt azért nem úgy kell elképzelni, hogy Imola egy napja aggódással telik, az enyém meg gyerekveszélyeztetéssel.) Sokat beszélgetünk arról, hogy mit és hogyan szeretnénk tenni és remélem, hogy a félelmeinkről is nyíltan tudunk beszélni. Nem tudom, hogy hiba-e, de már elkezdtünk játékot (egy szett faautó) és könyvet (Winkler Róbert: Márton és Micike az autószerelő műhelyben) venni annak ellenére, hogy még jó ideig nem tudja őket használni. Amire viszont szüksége van az a szeretet és az, hogy engedjük megismerni a világot. :)