Jó ideig megint nem írtam egy sort sem. Egyrészt nem volt rá érkezésem, másrészt kedvem sem. Kedvem most sincs, de elég nehéz időszakot élek lelkileg és önző módon megpróbálok így könnyíteni magamon.
Fura dolog, ahogy a halálhoz viszonyulunk, mi mentők. Minden szolgálatunk arról szól, hogy odázzuk el, de egyben el is fogadjuk a visszavonhatatlanságát. Az utolsó utáni pillanatig küzdünk, de néha kevésnek bizonyul. Az elmúlt bő két hétben három ismerősöm is elment és ez befelé fordulásra késztet. Tudom, hogy elkerülhetetlen a vég, de nem akarok belenyugodni. A legjobban Zsoltika, egy 14 éves, súlyosan rákbeteg fiú halála rázott meg. Pár hete még a számítógépes játékokról beszélgettünk és viccelődtünk a kórházba menet. Nem vagyok vallásos, de keresném a rendszert az élet történéseiben. Azt hiszem, hogy ez így nem egy jó rendszer. Mindenki megérdemel egy utolsó és egy utolsó utáni esélyt is. Mi vigaszuk a maradóknak? Találkoznak egy másik létsíkon? Szerintem sovány vigasz. Azt hiszem, hogy az emlékezés az egyetlen menedék.
Sajnálom, hogy ilyeneket át kell élned, ez senkinek sem könnyű. És ehhez bizony hozzászokni sem lehet. :S Kitartást!
VálaszTörlésPuszillak