Nincs tökéletes virág, mert minden virág tökéletes.

 Jó ideig megint nem írtam egy sort sem. Egyrészt nem volt rá érkezésem, másrészt kedvem sem. Kedvem most sincs, de elég nehéz időszakot élek lelkileg és önző módon megpróbálok így könnyíteni magamon.
 Fura dolog, ahogy a halálhoz viszonyulunk, mi mentők. Minden szolgálatunk arról szól, hogy odázzuk el, de egyben el is fogadjuk a visszavonhatatlanságát. Az utolsó utáni pillanatig küzdünk, de néha kevésnek bizonyul. Az elmúlt bő két hétben három ismerősöm is elment és ez befelé fordulásra késztet. Tudom, hogy elkerülhetetlen a vég, de nem akarok belenyugodni. A legjobban Zsoltika, egy 14 éves, súlyosan rákbeteg fiú halála rázott meg. Pár hete még a számítógépes játékokról beszélgettünk és viccelődtünk a kórházba menet. Nem vagyok vallásos, de keresném a rendszert az élet történéseiben. Azt hiszem, hogy ez így nem egy jó rendszer. Mindenki megérdemel egy utolsó és egy utolsó utáni esélyt is. Mi vigaszuk a maradóknak? Találkoznak egy másik létsíkon? Szerintem sovány vigasz. Azt hiszem, hogy az emlékezés az egyetlen menedék.

Azt hittem, hogy történik valami, de nem...

 Munkafronton még mindig paródiába illő maszkirovka megy: a főnök a mentőtisztekre mutogat és mossa kezeit, a tisztek meg nem néznek a szemünkbe (azokéba, akikről a hátuk mögött úgy döntöttek, hogy nem alkalmasak esetszolgálatra). Mondanom se kell, hogy a dolog a megszokott módon visszafelé sült el és mind a főnök, mind a tisztek megbecsülése a béka segge alá került. Plusz adalék, hogy annyi embert vettek le esetkocsiról, hogy le kéne állítani az esetkocsit (a megyei vezetést is kirúgnák ha megtörténne), így "alkalmatlan" embereknek is dolgoznia kell rajta. Őszintén szólva nem irigylem ez után azokat a tiszteket, akiknek ilyen emberekkel kell dolgozni, de hiába, ők keresték a bajt. :)
 Érthető, hogy emiatt is jobban szeretek most itthon. :) Nyugalom van és béke! Megünnepeltük a négyéves évfordulónkat is. :) Tudom, hogy gyakran használom az ambivalens szót, de most tényleg ez van. Annyira most nem esik jól bejárni dolgozni, itthon meg szeretek lenni, mert vagy egyedül vagyok és olvasok (még mindig Wass Albertet), a növekvő paprikáimmal foglalkozom vagy Imolával kettesben vagyunk. A hosszú hétvégére várjuk Imola anyuját is, szóval jó most itthon és máshol nem annyira. :)

rendszerkritikusból turbómagyar? :D

Nem kell megijedni, mert nem kezdtem el árpádsávos zászlóval tapétázni a szobám, csak Wass Albertet olvasok, akire nagyjából mindenki rásütötte, hogy szélsőjobbos, meg irredenta és fúj meg ilyesmi. Mivel mindig is nehéz fejű gyerek voltam (talán így is marad), úgy döntöttem, hogy teszek egy próbát. Persze, hogy a Funtineli boszorkánnyal kezdtem, amit még a románok is elismernek (egy román eredetű monda feldolgozása) és őszintén szólva magával ragadott. Biztos vagyok benne, hogy minden iskolást többször elvinnék Erdély néhány pontjára és helyére kerülne pár dolog a fejekben. Tamási Áron szülőházát bebarangolni, feküdni a számtalan csillag alatt, beszélgetni az ott élő emberekről és az érzéseikről többet jelentene, mint azt az agymosást, ami mostanában megy minden oldalról. A legtöbben véleményt alkotnak valamiről, amit csak másodkézből vagy félinformációk alapján ismernek. Rengeteg olyan hely van, amit csak nagyon kevesen láttak és talán olyan is, amit még senki. Fura dolog, amikor Erdélyről mesélek Imolának, arról a tájról van szó, ahol ő felnőtt és mégis egy másikról, mert az én szemüvegemen keresztül látottakról mesélek. Szerencsére amikor először jártam ott, akkor még különcök voltunk és nem volt "divat". Megtapasztaltuk a vendégszeretetet mind magyar, mind román részről és az első kétezres csúcsom megmászása idején, amikor elnéztem Herkulesfürdő felé már tudta, hogy itt vagyok otthon. Később többször is jártam ott és megtanultam, hogy semmi sem tökéletes, de az adott szó fontosságát és a vendégszeretetet itt tanultam meg igazán (tulajdonképp tüzet gyújtani is).
 Végezetül elmondhatom, hogy a legfontosabb dolgokat Erdélynek köszönhetem. :)

Egy életen át! :)

 Mostanában történtek velem jó és rossz dolgok is. Nem tudom, hogy mi van velem igazából, mert régebben egy kudarc után hetekre vagy hónapokra bezárkóztam, most pedig újult erővel megyek tovább. Azt hiszem, hogy nem filózok tovább, inkább mesélek.
 Szóval voltunk Szatmárnémetiben, Imola nagynénjénél és mamájánál, a hosszúhétvégén. Már az utazás előtt megvolt az idegbaj, mert a kocsi nem akart indulni és úgy festett a dolog, hogy akár százezres nagyságrendű hiba is befigyelhet. Végül "csak" 13 ezer volt a javítás, de ezt is észrevettük. Maga az út kellemes meglepetés volt, mert terveztünk útvonalat és kijött valami 360 kilóméter, erre induláskor a gps megállt 270 kilóméternél, így kicsit megnyugodtam (kb. 200 kilómétert szoktam egy seggel, pihenés nélkül levezetni). Az út minősége is meglepett, mert a 47-es főút töredezettsége a határ után megszűnt és tükörsima, széles, jól táblázott aszfaltcsík fogadott.  Elég nagy volt a népsűrűség, mert Imola szülei is jöttek meg csatlakozott kicsit később Kinga is.  Vacsora előtt sikerült mindenkit rászoktatni az ágyas pálinkára, mert Romániában ez talán nincs annyira elterjedve és szerintem ihatóbb a sima verziónál. Gyors zuhany után feküdtünk is le, mert hullák voltunk. Csütörtökön megkezdődött a kötelező programok sora, mert voltunk rokonlátogatni és azt hiszem, hogy a Kossuth-kertben is voltunk. Pénteken délelőtt szintén kötelezőztünk, de már vártuk az estét, mivel színházba mentünk és a Valahol Európában néztük meg a helyi magyar társulat előadásában. Nem szoktam turbómagyarkodni, de minden kokárdás megemlékezésnél többet jelentett, hogy elcsatolt magyar területen, magyar színészek, magyar darabot, magyar nyelven adták elő méghozzá nagyon profin! Az külön jól esett, hogy románok is jelen voltak, nekik feliratozták az előadást. Szombaton délelőtt sétálni mentünk Imolával és szereztünk wifit is. :) Délután a temetőben voltunk. Vasárnap reggel sikerült elcsípnem a Forma 1 ausztrál nagydíját. Megreggeliztünk, majd kezdődött az őrület, mert Imola szülei csomagoltak és indultak a buszhoz. Elkísértük őket, majd a Kossuth-kerten keresztül sétáltunk haza. Szerencsére volt időnk pihenni és a csomagolás is egészen gyorsan ment. Kaptunk finom ebédet, majd desszertként jégkrémet ettünk. A csomagok lehordása után indultunk is haza. Békéscsabán bevásároltunk, mert a hűtő igencsak pangott, hogy ne romoljon meg semmi benne.
 Megmondom őszintén, hogy nagyon jól éreztem magam és az is biztos, hogy szeretnék színházba is menni. :)

 Persze a hétköznapok is eljöttek és itt annyira nem rózsás a helyzet. Azt tudni kell, hogy egy nagyon összetartó csapat vagyunk és a tisztek, sofőrök és ápolók is fordulhattak egymáshoz és mindenki dolgozott mindenkivel. Azért a múlt idő, mert volt a héten egy megbeszélés a főnök és a tisztek között és vannak emberek, akik egyszerűen lekerültek esetkocsiról, mások viszonylag rövid itt töltött idő után több esetszolgálatot kaptak.. A dolgok pedig úgy állnak, hogy én sem dolgozhatok egy darabig esetkocsin. Magyarázatot eddig senkitől sem hallottam, nagyjából tudom, hogy mi az oka a dolognak és a magyarázattal se változik semmi. Teszem a dolgom továbbra is és a tudásom legjavát adom. Mást nem tehetek. :)

Szültem! :)

 Persze nem én, hanem az anyuka, akihez hívtak, de be kellett segítsek én is a természetes folyamatba egy kicsit. :) Az élmény durván felemelő, bár alapvetően nem egy "tiszta" folyamat. Évek óta készültem rá, de tartottam is, mert két élet van a kezemben és ez duplán nagy felelősség. Most nagyon boldog vagyok és a többiek is vállveregetéssel köszöntöttek az első szülésem után. :)

Jókedv :)

 A cím csak részben igaz, de erről nem beszélek. :) Az utóbbi napokban elég sok a dolgom, mert vagy dolgozom (a Szatmárnémetibe tervezett kirándulás miatt a szolgálataimat a fennmaradó részre osztotta el a főnököm), vagy itthon, netán Anyuéknál vagy Mamáéknál van dolog.
 A hétvége csúcsa a szokásos romániai kirándulás volt. :D Tankoltunk, majd bevettük magunkat a Harmónia Centerbe.Elsőként a Bricostore-ban nézelődtünk. Voltak nagyon szép termő citrom és olajfák, meg sok különleges virágot. Vettünk is cserepeket, virágföldet és Imola kapott lila tulipánt. Babzsákfotelt és asztalt is nézni szerettünk volna, de még nincs szezonja. Imolának vettünk egy szép cipőt az Intersportban, mert a régi már elég gatyán néz ki. Itt lestem egy nagyot, mert voltak durván jól kinéző darabok és válogatás közben azt is bemondták, hogy ha van nálad egy rossz sportcipő akkor 20%-ot elengednek az új vételárából. Sajnos nem tudtuk ezt érvényesíteni, mert ki kellett volna mosni. Következett pár bolt, ahol nézelődtünk, majd ettünk a KFC-ben. Utolsóként megtöltöttünk nagyjából egy bevásárlókocsit és jöttünk is haza. A hét ugye munkával fog telni. A hétvégén meg Apu szülinapját ünnepeljük! :)

Végre tavasz!

 Rájöttem, hogy ha van időm és lehetőségem az erkélyen kávézni akkor sokkal jobban indul a napom. :) Tehát mostanában jók a napjaim és persze zsúfoltak is. Sok időt töltünk anyuéknál és a nagyszüleim is bőven el tudnak látni tennivalóval. Igazából jól is van ez így! :) Azért már nagyon várom, hogy március közepén Szatmárnémetibe menjünk és pihenjük pár napot Imola nagynénjénél és nagyijánál. Az külön jó, hogy színházba is mehetünk (A valahol Európában című darabot nézzük meg). Külön öröm, hogy végre lesz időm fényképezni (itt Mezőkovácsházán ritkán merem előszedni, mert hülyének néznek (fura egy hely ez)). Történt azért rossz dolog is, mert a telefonom megint elkezdett bénázni és így ismét a szervizben kötött ki. Alaposan hozzászoktam, hogy bármit bárhol el tudok olvasni és a mostani cserekészülékem mindenre jó, csak erre nem. :D
 Örülök, hogy hosszú idő után tudtam blogolni értelmes dolgokról is! :)