2011. március 30., szerda

ehhez se árt az alterblog. :)

 Csorgunk hazafelé Orosházáról, a kórházból. Épp arról beszélgetünk a mentőben, hogy lassan itt a tavasz és lehet kezdeni a fóliázást, amikor rádión hívnak, hogy közlekedési baleset történt és semmi egyebet nem lehet tudni. Nyugalom kikapcsol, kéklámpa és sziréna be. Csak pár kilométerre voltunk a helyszíntől, így nem volt idő agyalni a dolgon. Meglátva a helyszínt a legrosszabbra számítottam: sehol egy teremtett lélek a roncs körül, ami sztaniolpapírként tekeredett a fára. Szerencsére mindkét sérült életben volt, de az anyósülésről nem tudott kiszállni az utas. Kaptak egy egy nyakrögzítőt, hiszen ez ilyenkor kötelező és nagyot is estek. Közben kiért az esetkocsi. Villámgyorsan referáltam, de gondolkodni nem volt idő. Csak az újraírt ösztönök tartottak ott, egy civil a lehető leggyorsabban menekült volna, de nekünk maradnunk kellett. Közben autók sokasága robogott el mellettünk fél méterre, lassítás nélkül. Ismét szirénák hangját hozta a szél. A tűzoltók voltak, mert a kocsi annyira összetört, hogy a karosszéria megvágása nélkül nem tudtuk volna kiemelni a sérültet. Amikor kiértek a tüzesek hatástalanították a légzsákot, mi pedig felraktuk a KED-mellényt, ami ilyen esetekben rögzíti a gerincet. Nem jelentkeztem önként és nem is jelöltek ki rá, de én maradtam a sérült mellett miközben a feszítővágó munkához látott. Nem tudom, hogy féltem-e, mert nem volt időm rá gondolni. Recsegett a fém, de engedett a fém és a második sérült is hordágyra került. Végül az esetkocsi vitte be a két sérültet. Mindketten nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket szenvedtek. A baleset ott és úgy történt, ahogy az enyém nagyjából egy évvel korábban...

1 megjegyzés: